Pörög az agy, nem áll le, olyan, mint ahogy egy rakott szoknya táncol, nem áll le...

Fárasztó, nyomorult, elkeseredett és soha nem lesz vége állapot! Elfogadás mondják, fogadd el, ez van! Ilyen az idegrendszered. Az agyad nem termel bizonyos hormont, nem adja át a megfelelő jeleket és egyéb biológia/orvosi magyarázatok, amiből semmit sem értesz. 

Azt is mondta már nekem valaki, hogy én magam ellensége vagyok, mert én nem akarok meggyógyulni. Már, hogy a viharba ne szeretnék? Ki akarna így élni? Félni, hogy újra és újra beleesel ebbe az agyilag katatón állapotba? Most őszintén, ki a fene vágyik erre? 

Görcsösen harcolok, hogy ne pánikoljak, hogy ma úgy érjek haza, hogy ha ledőlök az ágyba, ne indulj be a napi rutinszorongás. Arra vágyom, hogy hazaérjek, ellazuljak és élvezzem az itthonlétet. Mint oly sokan a világban. Azok, akik nem szorongással töltik az esti óráikat.

Legyen már így, légyszi!

Holnap!

Kérlek!